1. fejezet

- Apa! Otthon felejtettem a pulcsimat, vissza mennénk? - Kérdeztem Aputól. Éppen a boltba mentünk, meglepit akartunk szerezni anyának, hogy együtt csinálunk sütit. Én fogtam apa kezét, és felnéztem rá.
- Persze kicsim, menjünk. - Fordultunk vissza. Elengedtem apa kezét, és ugráltam a járdán, közben haladtam előre felé. Megálltam és hátrafordultam. Apa büszkén mosolygott rám, szeretetteljesen. Integettem neki, és közben mosolyogtam. Majd elfordultam tőle, és leléptem az útra. Még mindig mosolyogtam, boldog voltam. Tettem pár lépést, és hirtelen dudaszó hallatszott mellettem.
- Kicsim! - Kiabált rám apa, de már késő volt. Oldalra kaptam a fejem, és abban a pillanatban láttam egy autót, és benne a bácsi kétségbeesetten, próbálta lefékezni a kocsit, de nem sikerült neki. Majd egy sikítás, és elsötétült előttem a világ. Örökre.

- Kicsim! Mit kérsz vacsira? - Kérdezte anya.
- Legyen melegszendvics. - Válaszoltam anyának, és közben mosolyogtam. 9 éve elütött egy autó, és megvakultam. Szerencsére nem lett nagyobb bajom, de apa mindig is haragudott magára. Hiába mondtam neki, hogy nem az ő hibája, de mindig szidta magát, hogy nem figyelt rám eléggé. Egy kis faluban lakunk, a külvárosban. Jövőhéten költözünk Forks-ba, hogy ott megműtsenek, és ott is maradunk. Apa felállt a kanapéról, és valamerre megindult.
- Merre mész apa? - Kérdeztem tőle, és próbáltam felállni. Azt hiszem előttem van a dohányzó asztal, ha azt kitapogatom, akkor tudom merre tovább. Tapogatóztam, és megindultam apa felé.
- A dolgozószobámba, kicsim. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Mindig el tudom érni, hogy mosolyogjon. Annak örülök, ha az ügyetlenségemen viccelődik, legalább boldog legyen. Szeretem, amikor mosolyog, mindig derűs volt akkor az arca.
- Akkor felkísérlek, én a szobámba megyek. - És megindultam a lépcső felé. Nem volt semmi, amit tapogattam volna. Ez lesz 10 lépésig. 8... 7... 6...5...4...3...2...1.... És megvan a lépcsőkorlát.
- Segítsek? - Kérdezte mellőlem apa, és hallottam a hangján, hogy büszkén mosolyog.
- Nem kell köszi. - Válaszoltam neki, és megemeltem a lábamat, majd felléptem az első lépcsőfokra. Ezt még 20-szor meg kell tennem. Megemeltem a másik lábamat is, a következő fokra. És így haladtam tovább, közben hallottam, hogy apa mögöttem óvatosan jön föl. Minden mozdulatomat lesi, jó szándékkal. Már csak 10 lépés. 10.9.8... Számoltam magamban a lépcsőfokokat, és közben fogtam a lépcsőkorlátot. Felértem.
- Na akkor én megyek is szívecském. - Puszilta meg a homlokomat apa. 16 éves vagyok, de még mindig gyereknek érzem magam, hiszen úgy is bánnak velem. De nem bánom, sőt tetszik. Ugyanúgy szeretem anyát, és apát is. Megindultam a szobám felé, és kinyitottam az ajtót.
Nem szoktam lámpát kapcsolni, úgy sem látok. Így most sem kapcsoltam, csak megkerestem a kapcsolót, mert mindig attól viszonyítok. A kapcsolótól 3 lépésnyire van a szekrényem amiben a ruhákat tárolom. Mellette 4 lépésnyire az íróasztal, ahol szoktam rajzolgatni. Nem szoktam tudni, hol rontottam el, meg az ilyesmik, de a szüleim azt mondják, attól függetlenül, hogy hibázok, nagyon szépeket szoktam rajzolni.
Most is oda mentem az íróasztalhoz. Kihúztam a széket, és leültem rá. Kivettem egy lapot a helyéről, és a rajz cerkámat a tartóból. Megszoktam, hogy milyen formája van, és így ki tudom válogatni. Megnéztem a ceruza hegyét, elég tompa volt. Elkezdtem tapogatózni az asztalon a hegyező után keresgélve, de nem találtam. Tovább tapogatóztam, és még mindig nem találtam meg. Felálltam, és úgy tapogatóztam tovább. De nem találtam.
- Apa! - Szóltam apunak, kicsit hangosabban, hogy meghallja a szomszéd szobában is. Hallottam az ajtó nyitódást, pár lépést, majd még egy ajtó.
- Igen kicsim?
- Nem látod a hegyezőmet? - Kérdeztem tőle, miközben tapogatóztam tovább az asztalon.
- De leesett. - Tett pár lépést felém, és azt hiszem lehajolt. - Tessék. - Adta a kezembe. - Mit szeretnél rajzolni? - Kérdezte tőlem, miközben én leültem.
- Egy lovat. - Mondtam neki érdeklődéssel. Szerettem lovakat rajzolgatni.
- Mindjárt jövök. Hozom neked azt a kis szobrot, amit mindig lerajzolsz, jó? - Kérdezte tőlem apa, és hallottam a hangján, hogy mosolygott.
- Oké, az jó lesz. - Mosolyogtam apára. Átment a dolgozóba, én közben kihegyeztem a ceruzát, és kitapogattam, hogy fektetve van e a lap. Apa vissza jött, és odaadta a szobrocskát.
- Köszike. Mit csinálsz? - Kérdeztem tőle, miközben leraktam magam elé a szobrocskát, és tanulmányoztam, megint.
- Egy új ügyfelemnek gondja támadt a börtönben, ezért azon dolgozom. - apa ügyvéd. Attól függetlenül, hogy ez egy egész összetett munka, mindig van ránk ideje apának. Csodálom őt, nagyszerű ember. - Na megyek is. Aztán jó legyen az a rajz! - Mondta enyhe cinikussággal apa.
Anya rajz tanár a Forks-i gimiben, és mindig felhozza a rajzaimat példának, ezért sok csodálóm van. Sokan jöttek el hozzám, hogy megnézzék, hol lakom, hogyan töltöm a napjaimat, és végül, mutassam meg nekik alkotásaimat. Van, hogy hoznak szobrocskákat, hogy azokat rajzoljam le. Persze amikor legközelebb jönnek, oda adom nekik az azokat ábrázoló rajzok közül a legszebbet, amit persze, ők választanak ki.
Van, hogy anya helyett én mondom meg az évfolyam társaimnak, hogy mit rajzoljanak, közben persze, én is felrajzolom a táblára, egy szobrocska segítségével. Anya közben körbe jár, és segít a többieknek az elképzelésben, és van, hogy ugyanolyan szobrocskákat viszek be az órára, így körbe tudja adni a mintát. Van aki óra közben unalmában engem fényképezget, ahogyan rajzolok a táblára, de nem szokott foglalkoztatni annyira. Persze az óra végén, tolonganak össze vissza mindannyian, hogy megörökítsék vak diáktársuk alkotását. Anya elszokta mondani a hibáimat, hogy itt kimentem, túl hosszú lett valami, vagy éppen túl rövid. Persze ezeket a hibákat, a többiek példának veszik, hogy mit s hogy lehet elrontani, egy portréban, vagy éppen hogyan kell azt kiküszöbölni.
Óra után persze sokan oda jönnek hozzám, ötletekre várva, és hogy meséljek nekik, milyen így az élet. Mindig éhes áhítattal hallgatják mesélésemet, és a hitetlenek sokszor kipróbálják, hány lépés van merre, honnan. Persze utána egyre többen hisznek abban amit én csinálok, és sokat szoktak nekem segíteni. Például elkísérnek a következő rajzórára, vagy éppen kikísérnek minket anyával az autónkig. De van, amikor pénz adománnyal járulnak hozzá a közelgő műtétemhez, amit hosszú győzködés után elfogadunk, és elrakunk.
Főleg a mostani kezdősök sokat foglalkoznak miattam a rajzzal, és van, hogy az ötleteim, elképzeléseim alapján készült rajzok kerülnek ki a fali újságra, amire én nagyon büszke vagyok. Büszke vagyok arra, hogy ennyire figyelmesek, tini koruk ellenére, mennyire szeretik a rajzot, amin a végzősök fele, elalszik. Persze ezen mindig viccelődök óra végén, amikor sikerült végre felébreszteni az illetőt, sokszor saját magamnak. Persze utána mindig bocsánatot kér, és a következő órára beadja a rajzot anyának, mire tőlem egy alapos dicséretet kap a nálam idősebb diák. Nem szoktak gondot okozni, az sem, amikor házit csinálnak órán, vagy éppen beszélgetnek, telefonoznak. Anyát mindig leszidom, amikor őket szidja. Ezért le-le szokott erről a szokásáról, és sokszor ezért köszönetet mondanak diáktársaim.
Ezeken a dolgokon mosolyogva, rajzolgattam a lovacskát, ami nyugottan áll, és előre néz.
- Kész a vacsi! - Kiabált fel nekünk anya, és én éppen befejeztem a rajzot, ezért felálltam és elkezdtem "sietni". A lépcsőnél megálltam, mert nem hallottam, hogy apa kijött volna a dolgozóból, ezért vissza fordultam. Benyitottam, de mivel apa nem kérdezte meg, mit kívánok, ezért kimentem és újra megindultam lefelé, miközben számoltam 20-ig.
Sajnos elszámoltam magam, valószínűleg egy fokot kétszer számoltam, mert majdnem leestem az utolsó lépcsőfokról, persze megtartottam magam, a korlátban kapaszkodtam.
- Jól vagy kicsim? - Szólt a konyhából apa, miközben gondolom evett.
- Persze, csak elszámoltam magam. - Indultam meg a konyha felé, majd amikor oda értem, leültem a székemre, ahol a szendvicsem várt. - Köszi anya, isteni illata van.. - Haraptam bele a vacsimba, majd miután lenyeltem megszólaltam. - ...és isteni íze. - Mosolyogtam magamban. Jó étvágyat kívántunk egymásnak, és ettünk tovább.
Vacsi után felmentem a szobámba, elpakoltam az oldaltáskámba a holnapi rajzórás cuccokat, és elmentem aludni.
Reggel korán keltett anyu, mert ma első órában is lesz rajz, így előbb indulunk. Apának 9-kor lesz tárgyalása, ezért elköszöntem tőle, és sok szerencsét kívántam neki.

- Sziasztok! - Köszöntem kedvenc osztályomnak ( akik elméletileg majd az osztálytársaim lesznek a műtét után).
- Szia Sarah! Jónapot Ms. Jans! - Köszöntek kórusban a többiek, és előpakolták a rajz cuccaikat.
- Ma portrét fogunk rajzolni, kérem üljetek párba, mert a padtársaitok arcképét kell lerajzolni. - Mondta anya az utasításokat, majd mozgolódás támadt, míg helyet foglaltak a többiek.
- Milyen elképzelésed van Sarah? - Kérdezték többen is.
- Én úgy gondolom, hogy először elemezzétek a rajzolni kívánt tárgyat, képet, jelen esetben arcot, majd találjátok ki, hogy színesben, vagy fekete-fehérben szeretnétek rajzolni, esetleg tónusosban. Aztán kezdjétek el a vázlat vonalakat, majd a részleteket is rajzoljátok le. Lehet szemből, oldalról rajzolnotok a másikat.
- És szerinted a tónusos rajzot hogy csináljuk? - Kérdezte Jessica.
- Szerintem ha oldalról nézitek a padtársaitokat, mint most a tanárnőt, akkor rájöttök arra, hogy egyes részek árnyékosabbak, így eltudjátok képzelni, hogy mondjuk, az illető orrát, száját mennyire emeli ki a természetes, vagy éppen a mesterséges fény. Én ajánlom, hogy a természetes fénnyel képzeljétek el a tónusos rajzokon látható árnyékokat, így nem lesz annyira sötét, fekete beütésű a rajzotok. - Mondtam nekik, közben feléjük fordultam, és elemeztem egy katonát ábrázoló szobrot.
- És te hogy szoktad a rajzaidat elképzelni? - Kérdezték többen is.
- Hát én elemzem a szobor domborulatait, méreteket passzolok, és egyszerűen magam elé képzelem azt, amit nem láthatok, így olyan a dolog, mintha látnám. Szeretem ezt csinálni, mert így egyre több dolgot tudok elképzelni, idézőjelben látni. Szóval csináld a következőt: Becsukod a szemed, és mondjuk a telefonod, ceruzád vagy valamilyen tárgyadat körbetapogatod, így eltudod képzelni a méreteit, arányait, és általában egyből magad elé képzeled az egész szerkezetét.
- Köszi.
- Ez tök jó.
- Kafa.
- De fura. - Mondogatták többen is a véleményüket, szerintem kipróbálták amit mondtam. Én közben a tábla felé fordultam, és elkezdtem rajzolni a katonám arcképét szemből, majd mivel elég gyorsan végeztem, megcsináltam oldalról is.
- Na én kész vagyok. Anyu! - Suttogtam neki, mivel a tanári asztal mellől hallottam őt.
- Igen kicsim? Hú ez tök jó lett. Büszke vagyok rád.
- Hol hibáztam? Mert azt hiszem a szemből rajzolt képen valahol a sapkájánál elrontottam. - Emlékeztem vissza, és közben a tábla felé fordultam, mintha nézném.
- Tényleg, itt kihagytad a sapka peremének a tetejét, ahol találkozik a sapinál. Na ezt jól megmondtam, de érted ugye?
- Igen értem. - Mosolyogtam anya megfogalmazásán. Sosem volt annyira jó az önkifejezésben.
- Kész vagyok!
- Én is! - Fejezték be a rajzokat a többiek, de még hallottam, hogy az ablak felőli padsorban valaki rajzol. Megvártam míg befejezi, de nagyon úgy tűnt, hogy más is művészkedik még, így beszedtem a rajzokat- ahol már befejezték- és kivittem a tanáriasztalra, utána elpakoltam a szobrocskát, és a táskámat feldobtam a vállamra. Meghallottam, hogy valaki jön felém.
- Sarah, szerinted, jó úgy a csoportkép, hogy a képen szereplő embereket külön-külön képről rajzolom össze? Mármint, úgy hogy egymás mellé rajzolom az emberkét, vagy mi.
- Értem mit szeretnél, és igen szerintem jó lesz, de ajánlom, hogy mindegyik szereplőhöz illő hátteret válassz, mert az olyan, mintha igazából úgy lett volna a kép.
- Oké köszike. - Köszönte meg Jessica. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Mehetünk Kicsim? - Kérdezte anya.
- Persze. Sziasztok! - Köszöntem a többieknek, mivel hallottam, hogy még vannak bent páran.
- Szia! Viszlát! - Köszöntek, mi pedig elindultunk a következő rajzórára.Azokon már csak ültem a tanáriasztalon, vagy segítettem a többieknek, majd a végzősök közül megkért valamire az egyik fiú.
- Kíváncsi lennék, hogy szobor nélkül is tudnál rajzolni valamit!? - Mondta, nagy maci hangján.
- Hogy is hívnak téged?
- Emmett.
- Nos Emmett, még nem próbáltam annyiszor ezt a dolgot, így nem hiszem, hogy annyira "jó" lenne mint a többi munkám, de megpróbálhatom. Mit rajzoljak? - Kérdeztem Emmettől, miközben leszálltam az asztaltól, és kerestem egy krétát a tartóban.
- Egy medve? - Kérdezte vigyorogva. Hangjából ítélve, ő is olyan lehetett, mint egy nagy medve.
- Oké, Nagy Medve. - Szóltam neki viccelődve, majd elképzeltem egy medvét, és elkezdtem rajzolni, ahogy sétál. Sokan még mindig nevettek a tréfámon, ezért mosolyogva folytattam a rajzomat, és sokkal jobban próbáltam ügyelni, nehogy hibázzak. Amikor úgy hittem készen van, alá írtam, hogy " Nagy Medve". - Kész. - Szólaltam meg kb. a rajz megkezdése után negyed órával.
Amikor vissza ültem az asztalra, kacagásokat hallottam, és azt is, hogy sokan előveszik a telefonjukat, és fényképeznek.
- Ez kész! Úgy látszik rajtad nem tudok kifogni, Kis Csaj! - Mondta nekem Emmett, és közben vigyorgott.
- Nagyon úgy tűnik. Amúgy szerinted milyen?
- Az egyik fülénél egy kicsit kimentél, amúgy király. - Tájékoztatott Emmett, és valamiért kiment a táblához. Azt hiszem felírt valamit, és ha jól hallottam kijavította a rajzomat.
- Oda írtam, hogy Sarah rajzolta. - Állt meg mellettem, így feltartottam a kezem egy ötösre, amit meg is kaptam, egy kicsit erőteljesebben, mint kellett volna.
- Jól tippeltem, hogy nagy darab vagy. Először a hangod mély, most a kezed nagy, és erős az ütésed. Király vagy Nagy Medve. - Vigyorogtam a szövegem végére.
- Köszi. Amúgy szerintem menj anyud után, mert itt hagy. - Mosolygott rajtam.
- Ohh.. Köszi! És ígérem egyre többszőr fogok így rajzolni. Szia! - Köszöntem el tőle, majd mentem anya után. Nem tudtam merre lehet, és mivel még nem jött ide hozzám, így arra a következtetésre jutottam, hogy a tanáriban van. Megindultam arra amerre gondoltam, hogy van a tanári, közben meghúztam magam, nehogy neki menjek valakinek, és tapogatóztam.
De persze, hogy nem sikerült a számításom, mert neki mentem egy fiúnak.
- Ohm.. Bocsesz. - Mondtam, miközben lehajoltam a cuccáért amit leejtett, mert éreztem, hogy a tolltartója ott van a lábamnál. - Tessék. - Adtam oda neki a cuccát.
- Köszi. Merre tartasz Sarah? - Hát persze, hogy ismer.
- A tanári felé, nem tudod merre van? - Kérdeztem tőle, és zavarodottságomban piszkáltam a táskám pántját.
- De tudom. Elkísérjelek?
- Jó lenne, nem igazán igazodok ki itt... - Mondtam a vakságomra célozva.
- Hát persze megértelek. Na gyere. - Fogta meg a kezem, és elindult arra amerre én is elindultam. - Amúgy, hogy-hogy egyedül mászkálsz itt? - Kérdezte, és közben engem vezetett.
- Hát Emmettel beszéltem és anyu ment a dolgára. És mivel nem lesz több óránk, így gondolom a tanáriba ment a cuccáért. - Mosolyogtam.
- Vigyázz lépcső! Amúgy a bátyámmal dumcsiztál?
- Igen. Akkor te vagy Edward? - Kérdeztem, mivel a hangja is az övére hasonlított.
- Igen. Honnan tudtad?
- Hát felismertem a hangodat, és mivel Emmett a bátyád, és Jaspernek más hangja van, ezért rájöttem.
- Ideértünk. Megnézzem, itt van-e anyukád?
- Az jó lenne. - Hallottam, hogy bement, és, hogy beszélt anyukámmal.
- Áhh, itt vagy. Bocsi, hogy ott hagytalak, csak olyan jól elbeszélgettél Emmettel. - Mondta anyu, és közben mosolygott.
- Semmi baj. Amúgy köszi, hogy elkísértél, nem tudom ide találtam-e volna. - Mosolyogtam Edwardra.
- Semmiség. Szia. Viszlát.
- Szia. - Köszöntünk el tőle.
- Na menjünk. - Indított el anyu.
- Kedves fiú. - Mondta anya, miközben besegített a kocsiba.
- Ha te mondod. - Mondtam neki, miután beszállt ő is.
- És helyes is. - Mondta, és indított.
- Anyu! - Förmedtem rá. Utáltam amikor ezt csinálta. Sosem volt fiúm, ezért csinálja...
- Jól van. Nem azért mondtam. - Mosolygott. Lefogadom, hogy mindent tudóan mosolyog most.
- Elmegyünk vásárolni? - Kérdezte anyu nagy lelkesedéssel. Tudtam: ha ennyire lelkes, akkor a ruhaosztályra megyünk.
- Ahha! Jó, hogy hoztam ezt. - Kotortam elő a bankkártyámat a pénztárcámból.
- A-a! Ezt a kört én állom!
- Okéé. Veszek egy Converse-t, egy farmert, meg szerintem pólót is. Meg nem ártana, új alvós.
- Naah! Azért ilyen sokat ne! - viccelődött anya. - Én nem tudom mit veszek, de az bizti, hogy nem ilyen "sokat"! - Mondta anyu. Sokáig viccelődtünk, és betévedtünk az első ruhaboltba. Anya segített kiválasztani a megfelelő darabokat, és amit kellett felpróbáltam. Végül anya is vett pár cuccot.
Nagy pakkokkal mentünk be a házba, majd leraktuk a cuccokat, és lepihentünk.
Közben apa hazajött és kikérdeztük, hogy mi volt. Persze ezt az ügyet is megoldotta, mint mindig. De semmi konkrétat nem mondhatott, mert tartotta a titoktartás.
- Amúgy megkérdeztem a dokit, hogy mikor mehetnénk el hozzá, hogy megnézzen, és azt mondta, hogy jövőhét utáni szerdán megnézne. - Tájékoztatott apa nagy boldogsággal.
- Ez tök király! Úgy várom... - Mondtam, miközben arra gondoltam, hogy megint láthatok. Erre elmosolyodtam.
- Sa..
- Hányszor mondjam még Apu, hogy nem a te hibád? - Kérdeztem tőle, kicsit idegesebben, és felálltam, majd elkezdtem járkálni. 1.2.3.4.5. Fordul.1.2.3.4.5.Fordul...
- Jó bocsi, csak tudod mennyire megbántam hogy...
- Jó tudom, de nem a te hibád. Én nem néztem körbe. - Mondtam neki, miközben a kezéért nyúltam, majd miután megfogta, beleültem az ölébe.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek Apa. - Bújtam hozzá.
- Héé, engem kihagytok? - Kérdezte anyu, de közben már apa ölelésébe bújt, és én is átöleltem őt. Annyira jó volt. De elkezdett csörögni Apa telefonja, megzavarva a családi idillt.
- Igen?...Igen itt van...Rendben, adom is... Edward az. - Tájékoztatott, miközben a kezembe adta a telefont.
- Igen?
- Szia Edward vagyok.
- Tudom. - Mosolyogtam bele a telefonba, olyan vicces ez a srác.
- Alice avval nyaggat, hogy nem-e lenne kedved elmenni vele vásárolni valamikor.
- Hát ma voltunk anyuval, de majd ezt megbeszéljük, jó?
- Oké. Majd megmondom neki. Amúgy apa mondta, hogy elment hozzá az apád a műtéted miatt.
- Apud fog műteni? Na, az jó. És még mondott valamit?
- Miért, érdekel, hogy miket hallottam rólad?
- Hát... Remélem csak rosszat... - Mosolyogtam bele a telefonba. Erre a beszólásomra, csak egy nevetést kaptam.
- Hát.. Hogy megnyugtassalak, kaptam pár értékes infót is.
- Ohh.. És mik azok, ha megtudhatom!? - Kérdeztem tőle sejtelmesen.
- Azt majd elmondom... Na de nekem mennem kell, szia.
- Szia. - Tette le a telefont. Átadtam apának a telót, és megindultam felfelé.
- Fent leszek, zenét hallgatok. - Mondtam apáéknak, és elindultam a szobámhoz. Először 5 lépés a kanapétól, 20 fok a lépcsőn, majd megint 5 lépés balra a szobám. Bementem, és megcsapott a hűvös levegő. Hmm.. Nem emlékszem, hogy kinyitottam volna az ablakot. Odamentem, és becsuktam. Odamentem a hifihez, majd bekapcsoltam, és elindítottam. Debussy ment rajta. Imádom. Kicsit feltekertem a hangerőt, majd oda mentem az ágyhoz, és ledőltem rá. Pont jó hangerőn volt a zene, megnyugtatott. Azt hiszem elaludhattam pár órára, mert arra keltem fel, hogy anya bejött.
-Jövök. - Lementünk enni, aztán vissza mentem a szobámba, átöltöztem alvósba, és ledőltem aludni.